Azzal indítok, hogy mindig is utáltam futni. Az élet “mellesleg” viszonylag bőkezű volt velem, és ez futásnál khm… határozottan zavart (esetemben egy jó sportmelltartó legalább olyan fontos, mint a jó futócipő). Na szóval világ életemben utáltam futni. Akár a családi háttérre is ráfoghatom, na jó hetente egy-két alkalommal úsztunk, de a családi kirándulások arról szóltak, hogy kocsiba be, irány a természet, egy jó nagyot sétáltunk (értsd: kb. 1 órát) majd egy megfelelő helyen pokrócot le, kaját elő. A tiszta levegőn, a természet lágy ölén jól bekajáltunk, majd visszaséta a kocsihoz.  És milyen jók voltak ezek a progik… 🙂 ♥

Szóval futás. A középiskolánk konkrétan egy háztömbnyi iskola volt (akkoriban a Csata utcai ált.isk, a Gömb utcai Közgazdasági és a Verebély alkotta). És a tornaórán iskolakör lefutására ítéltetett lányok (köztük a barátnőmmel én is) bizony a Verebély előtt is elfutottak, ahol az ott tanuló hímnemű kamaszok  fütyüléssel és beszólogatással biztattak minket. Illetve a többieket, mert én úgy döntöttem, hogy nem fogok futni a fiúkák előtt, merhogy’ az milyen ciki már. Szerencsére a barátnőm, akit a természet szintén “megáldott”, nagyszerű partner volt ebben, úgyhogy mi ahogy a Verebély sarkához értünk, leálltunk és a futókör kb. felét lesétáltuk. Rajtunk nem fognak élcelődni a fiúkák. Persze a tornatanárunk (aki az osztályfőnökünk is volt) hamar rájött a turpisságra és az osztálynak felajánlotta (bár nekünk címezte) azt az opciót, hogy az utolsók felvihetik a 3. emeletre a kukát. Ezt mi akkora lehetőségnek tartottuk, hogy onnantól kezdve mi voltunk a kukafelhordók. Persze ebben a helyzetben is megláttam a pozitív dolgot, még egy szakmát tanulhatunk, ráadásul ingyen 🙂 .

Tehát ezen dolgok vezettek odáig, hogy a futás meg én nemhogy szoros barátságot, de még közelebbi ismeretséget sem kötöttünk. Aztán megismertem Férjet, aki futkorászott, meg edzegetett… Persze volt közben csipszezés kanapényomaték üzemmódban, jól elvoltunk na. No sport. Időközben született két gyermekünk (meg az első karácsonyunkon együtt tettük le a cigit) és csak azt vettem észre, hogy basszus, éppen 15 kg-mal vagyok több mint amikor Férj megismert. Azért ezt még megfelelő öltözködéssel lehet leplezni (és a világos haj remekül kompenzálja a túlsúlyt 😉 ), és nagy pacsi és hála a természetnek, hogy arányosan helyezte el a terheket rajtam. Oké, van 4 gyerekem és 7 éve kikerültem a húspiacról. Jóvanezígy… Meg különben is amikor a nagy kattogós géppel belenéztek a térdemben mondták, hogy porckopás. Ha akarnék se futhatnék. Francba… 😀

Aztán Férj elkezdett ismét futni. És csak azt vettem észre, hogy indokolatlanul jól érzi magát. Jobb az erőnléte, jobban bírja idegileg a skacokat mint én (pedig eskü, citromfűtea + SedatifPC kombó  király). Mi a franc történt… Mi lehet az oka? Új kollegina a cégnél? 😀 Merthogy a futás tuti nem…

Még sok víznek kellett lefolynia a Dunán (és a családban meg kellett jelennie a rettegett kórnak), amikor is át kellett értékelnem a dolgokat. Ehhez jött még a tesómék gazdasági kivándorlása, a tejallergia, az NF és persze az autizmus, ami a többi mellett az adott helyzetben a legkisebb gondnak látszódott…

“Tele vagyok ideggel b+…” (idézet az ominózus, leadatlan Maunika sóból. És mivel idézni csak pontosan, szépen… végigolvastam az egészet. Jááááj, fájt olvasni.)

És akkor elkezdtem futóblogokat olvasni. Aztán elővezettem apának, hogy mit szólna, ha vele tartanék. Örült neki. Tényleg! 🙂 Úgyhogy megvettük az első futócipőmet, meg futófelsőt meg futópólót. Férj mondta, hogy ezek kellenek, mer’ megizzadok, megfázok, kész a baj. Főleg, hogy ősszel kezdem az egészet. Igaza volt ebben (is 😉 ). Elkezdtem futni. Kábé az első perc után meg akartam halni. Rajtam kívül azért akadt ott némi embertömeg. És az milyen már, hogy előttük halok bele a futásba?! Azt már nem, emelt fővel. A második percig. Ott már emelt fő kicsit lejjebb enged. Nem állhatok le. De megállhatok. Akkor lassan, de haladok. A kis sárga vonalkákat számolom. 5 vonal futás, 2 séta. Egy idő után belezavarodok. Elhalad mellett egy bácsi. Basszus… Ha ő bírja, akkor nekem is bírnom kell. Egész jól megy. Rosszat sejtek. Émelygés. Talán nem kellett volna reggel két kávét inni? Séta. Émelygés múlik. De jó! Futás már inkább kocogás. Margit híd!!! 🙂 Mi lesz, ha Férj leköröz… Azért az gáz lenne… Nem bírom… Dehogynem… Ez a történet zajlik, hányinger jön, séta indul, hányinger megy, futás indul. Csak a fáig, inkább az árnyékig. Egy kutyus hozzámverődik. Csilingel a nyakörve, a gazdi is vele van. Többször kísér rövid távon. Hálás vagyok neki, ő is húz. Na meg az, hogy milyen égő lesz, ha Férj leköröz… Egyszercsak megpillantom az Árpád-híd lábát. Olyan valóságossá válik az egész. Én most mindjárt végzek életem első Szigetkörével 🙂 . Férj sétál velem szemben. Valahogy rosszul léphetett, fáj a bokája, nem vág neki a 2. körnek, inkább visszafelé sétált felém. Kis futás, kis séta. Most már együtt. Nyugodtan sétálj! – mondja. Azért a “célba” futva akarok beérni, nem medve… 😉 Mondom neki, hogy fussuk le a maradékot. Oké. Lefutjuk. Vége. El sem hiszem. Büszkeség, öröm é bódottá… (Készült előtte/utána kép, de a piros fejű utána törlésre került 😀 ). 4 perc múlva megérkezik a busz, Milikémet idézve: iduááás haza.

Milyen volt?- kérdi Férj. Jó, csak kb meghalok. Pedig akkor még nem is. De fel kellett állni a buszról, meg hazasétálni. Na aaaaz durva volt. Így egy nap pihi után még ülve is fájnak a lábak 😀 .

Délután folyt.köv…