Nehéz az élet… Na igen, de azért köszönjük megbirkózunk a feladattal. Sziklaszilárd hitem van azzal kapcsolatban, hogy “csak” annyit kapunk, amivel elbírunk. Há’ persze, mert más választásunk nincs. Bár az, hogy tragédiaként vagy feladatként fogunk fel egy-egy nehezebb (v. rohadt nehéz) élethelyzetet, az már tőlünk függ…
Az élet soha nem lesz könnyebb, csak te leszel erősebb… Tökéletes megfogalmazás. A nehézségben, problémában ott van a lehetőség, hogy valami pozitív hozadéka is van a dolognak. Pl: egy betegség pozitív hozadéka az életmódváltás, az egészség. Sok dolog történt velünk mostanában. Túl sok. Belülről ordítottam, kívül meg zokogtam. Csak azt tudtam, hogy ez így nem maradhat.
Iszonyat erőtlennek éreztem magam és tudtam, hogy ezen változtatni kell. Férj ível felfelé (új munkakör, új impulzusok és a heti 3 futás) és én meg nem maradhatok lent. Eljött az a pont, amikor már nem találok magamnak felmentést, hogy miért is vagyok lent. Egészséges vagyok? Igen. Mozgósítható nagyszülők híján a kamaszkáim tökéletes bébiszitterek egy-két órára. Akkor? Közben megfigyeltem, hogy aki elkezd futni, az rákattan. Mosolyogva néztem a meleg szobából a sok “futóbolondot”, akik esőben-szélben (vagy nyáron a “rittyó melegben – Férjtől tanult kifejezés 😀 )” futnak. Na az, aki karácsonykor és/vagy újévkor futott el a ház előtt, annak épelméjűségét erősen megkérdőjeleztem… Aztán amikor Férj újrakezdte, akkor bemászott az én kis fejembe is valami. Én is futni akarok. Félve kérdeztem Férjet, hogy mit szólna hozzá, ha…? Mert neki is ott van az a 4 gyerek, nem csak nekem. Neki is fel kell töltődni/ki kell kapcsol(ód)ni, nem csak nekem. És ha neki ez a heti 3x két óra egyedül kell, akkor mást kell kitalálnom. Őszintén örült. Edzésterveket küldözget amiket el is olvasok 😀 , meg futóblogokat olvasok. Én…
Lelki szemeim előtt az új énem. Akinek az a természetes, hogy heti 3x két Szigetkört fut. Aki kitartást és (ön)fegyelmet tanul, akinek rend lesz a fejében (és így az életében is 😉 ). Aki kívül-belül megerősíti magát. Aki kilép a komfortzónából és elindul “felfelé” 🙂 .
Az eddig eltöltött 38 és fél évem alatt MOST érzem először, hogy tudatosabban akarok élni. Elegem van a saját magam által felállított gátakból és korlátokból. Hiszem, hogy ezáltal egy új élet nyílik meg előttem. Ahol nem az a cél, hogy minél könnyebb megoldást találjak. Ahol megküzdök magammal, magamért. Türelmet már tanultam (na jó tanulok 😀 ) a gyermekeimtől, most saját magamtól/magamról fogok tanulni. A futás erre (is) nagyon jó lesz. Persze nincsenek illúzióim. Az első percek után nem kizárt hogy meg fogom cáfolni az épelméjűségem. Hogy tulajdonképpen otthon a meleg szobában ihatnám a reggeli x-edik kávémat… Főleg, hogy Férj nem fog ott tötymögni mellettem. Együtt leszünk, de eleinte még külön. Majd rakok egy T betűt a hátamra, így belefér a gyaloglás is. Aztán majd felnövök hozzá és mellette haladok 🙂 . De nagyon várom! A futást. Én… 🙂
Viszlát komfortzóna… 😉
U.i.: Apró lépések. Három óra alvás után a harmadik kávén túl vagyok (köszönet érte a kicsiknek, akik azóta persze alszanak 😀 ), úgyhogy kicsit vissza a jelenbe: csak ezt a napot éljem túl… 😀