Döbbenten láttam, hogy finoman szólva, erőteljes hanyatlásnak indult a bloggal kapcsolatban a rendszeresség. Mióta utoljára írtam annyi, de annyi minden történt… 🙂

9 hónappal ezelőtt érkezett hozzánk Balázs baba. A születésének a története meg lett örökítve (igen, még mindig a macska fel van mászva a fára… 🙂 ), erről majd egy következő bejegyzésben…

Nos Bali előtt sem unatkoztunk, de azóta nagyon-nagyon sok mindent történt. Milán ősszel beszerezte az autizmus diagnózist. Hát vele jóval nehezebb, mint anno Petivel volt… Bölcsi. Nos, a lehető legjobb gondozónénik jutottak neki, nagy szerencsénk van. Viszont mióta bölcsis (január vége felé kezdte), ha kiléptem az ajtón üvöltés. Április eleje óta én hordom őt (előtte Férj hordta) odáig fajultak a dolgok, hogy ha bárki ki- avagy éppen bemegy az ajtón (a bárki ezesetben szó szerint értendő!) éktelen üvöltés. De az a földön fetrengőssel kombinált…  Jáááááj… Közben, mert úgyis itthon vagyok és unatkozom, azért még dobott egy feladatot az Élet. Kiderült (legalábbis számomra), hogy apának van egy ritka, genetikai betegsége. Úgyhogy ezzel kapcsolatban vizsgálatokra várunk. Annyi infó már kiderült, hogy a gyerekek 25%-ban örökölhetik. Ez az információ azért lényeges, mert az interneten 50%-os lehetőséget írnak, a szakember pedig mondta, hogy ha az anyánál fordul elő, akkor 50%, ha az apánál, akkor 25%, mert az anyai gének kijavíthatják. Na ez azért már sokkal barátibb… 🙂

Vasárnap reggel hajmosás közben megvilágosodtam… Oké-oké van két autista gyerekem, illetve a nagyobbik aspi, és az is oké, hogy – mivel még nem beszél a kisebbik autim – dührohamok előfordulnak és ettől a felmenők kiszaladnának a világból… Az viszont nem oké, hogy elkeseredjek. Ez az egy életem van, legalábbis most ezt élem :), és nem vagyok hajlandó rosszul érezni magam a “körülmények” miatt. Rajtam múlik, hogy az a bizonyos pohár az félig tele van, vagy félig üres. Dönthetnék úgyis, hogy lám, hogy kitolt velem az élet és mennyire rossz NEKEM… Ezzel viszont nem lennék előrébb, sőt a feladatok elvégzésében bizony erősen hátráltatna. Persze, néha jó sírni, tényleg megkönnyebbülünk tőle, de a főcsapás nem ez. 13,5 évvel ezelőtt hoztam egy életre szóló döntést, anyává váltam. És tartozom annyival a kölköknek (meg Férjnek, há’ meg magamnak), hogy vidám anyuka legyek (ne legyek tökéletes, a hangsúly a nevetésen van… 🙂 ). Vallom, hogy nincs boldog család, ha nincs boldog (vagy legalábbis a sorsával elégedett) anya.

Az alaptermészetem adott, de ezt tudatosan is fejleszteni akarom. Mert számoljunk csak… Két autista, egy hiperaktív és egy diagnózismentes babóca (na jó, neki a mozgásfejlődése kicsit csúszik, vele a Dévény Alapítványhoz járunk heti egy alkalommal).

Vagyis 3+3+2+1, azaz normatíva alapján 9 gyermekem van… 🙂

A genetikai nyavajával kapcsolatban két véglettel találkozom:

1. ha nem okoz problémát, akkor ne görcsöljünk rá…

2. ÚRISTEEEEN!

Jövő hét kedden megyek a kicsikkel neurológiai vizsgálatra, Férjnek van időpontja augusztusra a Ritka Betegségek Intézetébe, úgyhogy majd kiderül, hogy mégis hogyan tovább…

Folyt.köv. 🙂