Naszóval Férjnek elővezettem a 4. gyermekkel kapcsolatos víziót. Hogy milyen szuper lesz, és milyen édesek lesznek. Ismét két kis manó fogja ámulattal nézni a karácsonyfát stb-stb… Persze azt is képzelje el, hogy nyár. Meleg.  A picik fociznak. Férj kezében a hideg sör és gyönyörködik a gyerekekben. És DÖNTHET arról, hogy focizik velük, vagy az árnyékban fogyasztja a hűsítő nedüt. Merthogy egy gyerekkel ez nem lehet döntés kérdése. Akkor menni kell.

Komolytalan és önző érvek… Mert én nem tudom, hogy milyen amikor az ember lányának 1 gyereke van. Homályos emlékképeim vannak arról a 23 hónapról, amíg a nagyfiam egyke volt. Aztán jött a lányom. És ezek olyan édesek voltak, mindig együtt játszottak, ott voltak egymásnak. Együtt örültek mindennek, kánonban kacagtak. Most a picit mindkettő ki akarja sajátítani, állandóan a kegyeit keresik. Még mondjuk két-három évig. Aztán jönnek a barátok/barátnők, és le leszünk ejtve… Ami jó, mert hozzátartozik az élethez, hogy megkezdődjön a leválás. Na mindegy…

Szóval Anya okosan kérdez. Kérdezi Férjet, hogy van-e benne félelem a leendő picivel kapcsolatban. Kicsi a lakás. Tudom, nagyobba kell költöznünk. Hogy fogjuk Milánt fejleszteni (aki 19 hónapos, és szeptemberben végén kezdtük vele a TSMT)? A fejlesztő szerint jól halad, mire megérkezik a pici, lehet, hogy már nem is lesz szüksége fejlesztésre. Hogy fogom megoldani a hétköznapokat? Egyszer már végig csináltam, igaz, akkor még nem volt 2 nagyobb gyermekem, de nézzük a jó oldalát, tudnak segíteni, és amilyen aggódós vagyok, ez a “kényszerhelyzet” segít abban, hogy minél előbb önállóvá váljanak/önállóbbak legyenek. Hogy fog pihenni az éjszakai műszak után? Na ez jó kérdés, nyilván kendőben rajtam a pici, közben játszom a naggyal (meg játszótér stb…), gondoskodom a csendről, ahogy most a 3 gyerekkel is megoldom.

Két felnőtt beszélget arról, hogy vállaljanak-e 4. gyermeket vagy ne. Tudom, érzem, hogy csak miattam vállalná az egészet. Elmondja a félelmeket, rávágom a megoldásokat. Mégis érzem, hogy nem igazán akarja, nem vágyik rá. Rákérdezek, hogy el tudja-e képzelni, hogy lesz még egy gyermekünk. Azt mondja, hogy nem, de biztos más lesz, ha összejön. Kérdezi, hogy én mitől félek a legjobban. Attól, hogy ha nem szülök kistestvért Milánnak, azt életem végéig bánni fogom. És a 4. gyermekünk megszületésével válna teljessé az életem. Akkor lesz…

Na itt kellett volna a beszélgetést abbahagyni… Felsorolta az akadályokat, felsoroltam, hogy milyen megoldásokat tudok a problémá(k)ra. De nem… Mert még kérdezek… Ő is ugyanúgy szeretné ezt a babát, mint én? Nem tudja. De ha nekem ilyen fontos, akkor lesz. És te? Veled akkor mi lesz? Mert nem szeretném olyan helyzetbe kényszeríteni, amit ő a háta közepére sem kíván. Magyarán, ha az az ár, hogy a házasságunk megromlik és egyedül nevelhetek 4 gyermeket, akkor kösz, inkább lemondok róla… Azt mondja, hogy valaki mindenképpen sz*rul jár. Basszus, csak ezt ne mondta volna… Nekem ami beugrik arról, hogy gyermekvállalás, az a boldogság, nem pedig a sz*rul jár kifejezés. Mi a francnak kellett kérdezősködnöm? Miért nem volt elég a najólegyengyerekünk…  Főleg, mert ha belegondolok Milánnál is megfutottuk a kicsi a lakás-nincs rá pénz stb… kört. Aztán meg imádja…

Csakhát azt mondtam, hogy mivel ő velem együtt a két nagyobbat is vállalta (akkor 5 és 7 évesek voltak), akkor most rajtam a sor, hogy lemondjak a vágyaimról a “kényelemért”… És utálom bevallani, de azon jár az agyam, hogy mégis hogyan lehetne ebből a helyzetből visszatáncolni… Mondjam azt, hogy figyuuuu, mégis meggondoltam magam… Nem jönne ki hülyén, ááá nem…

Ma a lányomnak vettem néhány dolgot, és bementünk a H&M-be. Megláttam a kislány(?) ruhákat és rögtön könnybe lábadt a szemem (fiúruhákat csak azért nem nézek, mert viszonylag friss készlet van itthon 🙂 ).

A legrosszabb, hogy teljesen megértem az észérveit, és belegondolok abba, hogy mi van velem? Nem arról van szó, hogy legyen-e egyáltalán gyerekem. Van 3 gyönyörű, okos, imádnivaló poronytom, és kell még egy? Nem vagyok ám telhetetlen, ááááá nem…

Ovulációig még van 1-2 napom, addig ki kellene találni valamit, de úgy, hogy ne  a “najó” legyen, hanem hogy vágyjon rá… 🙂