Ma megtörtént… Tavaly ősz óta próbál Férj rábeszélni, hogy adjuk el az autót. Dehátde… Kell az. Mert. Csak.

Előzmény: Férj elvesztette munkahelyét tavaly ősszel, így a családi kassza erősen megcsappant. Bank és a sorakozó sárga csekkhalmaz minden hónapban jelzi, hogy most már akkor tényleg történjen valami. Persze munka az nincs. Viszont van helyette aggódás/idegeskedés… Meg a 3 gyermek. Akik a mai napig nem tudták, hogy mekkora slamasztikába kerültek őseik.

(Az egyik ARC-kiállításon volt egy plakát, melyen a következő  mondat szerepelt, de vagy 50x: “Soha többé nem veszek fel hitelt!”) Meg is jegyeztük, vicces volt. Akkor…

Péntek reggel gyors döntés. Eladjuk autót. Jó, persze. Majd… A hétvége azzal telt, hogy igyekeztem nem gondolni rá, vagy ha gondoltam, akkor: ááááá, úgyse veszik azt meg olyan gyorsan. Nem mi? Férj elvitte reggel egy kereskedőhöz, aki jóval kevesebb pénzt akart adni érte, mint amire mi számítottunk. Na nem, ennyiért nem… Aztán Férj felrakta az autót egy használt autós oldalra. 5 perc múlva az első jelentkező… Aztán rá félórára a második. Ő vitte is…

Olyan fura, persze iszonyat megkönnyebbültünk, mert a durva anyagi nehézségek megszűntek, de ezzel szemben veszteségérzés van… Az első randink. A nászút. A kh-ból hazajövetel az újszülöttel…  És persze a kényelem… Férj szerint annak örüljek, hogy most már nyugodtan tudunk aludni. Igaza van. De mégis… Aztán jön az önmentő gondolat: eddig autó vigyázott ránk, most – szinte – az életünket menti meg. Ja és hát úgyis kinőttük…

Az autó – már más nevén – még délutánig a parkolóban marad. Lopva rá-rápillantok. Elengedted mi?- kérdezi Férj. Jaja.- hangzik a nem túl meggyőző válasz. Aztán egyszercsak VÉLETLENÜL odanézek, már nincs ott. Hihetetlen…

Szerdától drágul az üzemanyag. Férjjel egymásra nézünk, és elkezdünk röhögni… 🙂